Szombathely
Kőszegi utca 27-31.
 2- es üzlet

Telefon +36 20 559 2009

Nyitva tartás:
 Hétfő-Péntek: 9.00-17.00
 Szombat:       9.00-12.00

E-mail: info@aquahargita.hu
 www.aquahargita.hu
  


     
    





Az afrikai sügerek

 A sügerekrõl általában: ami tény, a Tanganyika- és a Malawi-tó halvilágának 85-90%-át sügerek alkotják.

 A Tanganyika-tóban több mint kétszáz endemikus faj él, vagyis olyan, amely csakis ott található meg, ott őshonos. Ebből a 200-ból jelenlegi ismereteink szerint 177 a Cichlidae családhoz tartozó sügérfaj. A Malawi-tóban kb. 600 sügérfaj őshonos, míg az egyéb fajok száma 40 körüli. Mindkét tó vize ásványi sókban gazdag. Egyrészt még a vulkanikus moz­gások következtében kialakult ősárokból a feltöltődő tavak kimosták a nyomelemeket, másrészt a Malawi-tó a mélyből előtörő forrásokból, a Tanganyika-tó pedig a Kivu-tó sós vizének áramlásával jut a só-utánpótláshoz. Régebbi elméletekkel ellentétben napjainkra bebizonyosodott, hogy egyik tónak sem volt soha semmi köze a tengerhez. Éppen ezért faunája teljesen zártan fejlődött ki a viszonylag sós vízhez alkalmazkodva. A sügerek voltak azok, amelyek leginkább bírták ezt a kemény lúgos kémhatású közeget, amely az ősidőkben sokkal töményebb volt, mint manapság. Ezek után ter­mészetes, hogy õk tudták benépesíteni a két nagy tavat, ellentétben más ha­lakkal, amelyek a külső vizekből bejutva nem tudták ezt megtenni, így néhány kivételtől eltekintve kipusztultak.

A Malawi tó

 A sügerek szaporodásmódja is lényeges szempont a túlélésükben.

 Mind a két tóban csak a keskeny parti sáv áll a szaporodó halak rendelkezésére, így az itt összezsúfolódott fajok azon egyedei maradtak fenn, amelyek valamilyen módon gondoskodni tudnak az ikráik és az ivadékaik védelméről. Azok a halfajok, amelyek ikráikat szétszórják, eleve kipusztulásra vannak ítélve, mivel azokat a parti sávban a többi hal rögtön felfalja. Ha ez nem következne be, akkor a nagy hullámverés roncsolná szét azokat a kövek kö­zött. A nagy mélységekbe lehulló ikrák az oxigénhiány miatt nem tudnak kifejlődni. A növényzet közé ikrázó fajok sem jutnak élettérhez a két tóban, mivel egyikben sem található sürü növényzet, ezért pl. egy, a Tanganyika ­tóban élő őshonosnak tekinthető márnafaj íváskor felúszik a tóba ömlõ folyókon, és ott szórja szét ikráit a megfelelő növényzet közé. A tavakban fennmaradó nem sügér családok vagy ivadékgondozók (har­csák), vagy nagyszámú ikrát szórnak szét a vízben, amelyek planktonként lebegnek (Lates, Serranedea).

 A Tanganyika-tóban él egy ikrázó fogasponty, a Lamprichthys tanganicae, amely a sügerekhez hasonlóan szintén kiválóan alkahnazkodott a számára idegen környezethez, kövek repedéseibe préseli be ikráit, ahonnan már a kifejlett ivadék úszik ki. Következő szempont: a sügerek zárt úszóhólyaggal rendelkeznek, gázképző mirigyek töltik fel levegővel, így nem kell kiúszáskor a felszínre emelkedniük, ami az ismert, túlnépesedett, táplálékszegény környezetben hatalmas elõnyt jelent. Ezen tulajdonságuk miatt képesek a sügerek a nagy mélységekben is megélni, egészen addig a határig, míg az életet adó oxigén fellelhető. Ez a határ a Malawi-tóban 150 méter, a Tanganyika-tóban néhol akár 200 méter is lehet. Ezekben a mélységekben néhány kivételtől eltekintve szinte csak sügerek élnek, amelyek az állandó sötétséghez, oxigénhiányhoz, és a szerény tápláléklehetõségekhez alkalmazkodtak. Ezek a halak egy-két vándorló fajtól eltekintve csak az utóbbi években kerültek felfedezésre az akvarisztika számára. Ennek az oka elsõsorban az, hogy felhozásukhoz drága technikai felszerelések szükségesek, tudniillik ezeket a halakat fokozatosan lehet csak a felszínre emelni, többnapos szoktató konténerekkel, 3­4 állomás beiktatásával, mert különben a nagy nyomáskülönbség miatt, szó szerint szétrobbannának. Még egy döntő szempont a sügerek térhódításában, hogy viszonylag rövid idõ alatt voltak képesek alkalmazkodni a tavak mostoha viszonyaihoz. Ha figyelembe vesszük, hogy szerte a világban a sügerek általában folyóvizekben élõ halak, és ehhez viszonyítjuk a tavakban kialakult fajaik sokszínûségét mind szaporodásmódjukon, mind élelemszerzésükön keresztül, akkor kaphatjuk meg a választ a fejezet elején felvetett „miért?”re. Hiszen az õsi alappopulációk, amelyek a folyókban élõ sügerekbõl alakultak ki, ter­mészetesen elõször a számukra legkedvezõbb partszakaszokat népesítették be, majd ezen részek túlnépesedése miatt szorultak ki az egyre rosszabb életfeltételeket biztosító területekre. Itt nagy alaki, viselkedési, táplálkozási változásokon mentek át. Így történhetett meg, hogy a különbözõ környezetek adott táplálkozási lehetõségeihez idomulva gébszerû, heringszerû, csukaszerû, nandusz-szerû, márnaszerû, valamint mélyvízi életmódot folytató sügérfajok alakultak ki, messzemenõkig alkalmazkodva életterük körülmé­nyeihez, de mindezt a sügerekre jellemzõ legmagasabb rendû szaporodás­módokkal ötvözve.

 A Tanganyika tó

Viselkedés: ami a nagy választóvonalat jelenti a sügerek és egyéb díszhalak között, az a fajta különleges viselkedésforma, amely jellemzi az egész földön található, édesvizekben élõ sügereket, és ez leginkább a reviertartásban nyilvánul meg.

Reviertartásnak nevezzük azt a viselkedésformát, amikor egy állat egy általa kiválasztott területet kisajátít és megvéd a többi egyeddel szemben.

 Afrika két nagy tavában, a Tanganyika- és Malawi-tóban élõ sügerekre fokozottan jellemzõ a reviertartással szorosan összefüggõ magatartás. Tárgyaljuk tehát részletesebben a területfoglalásnak (reviertartásnak) a különbözõ formáit. A viselkedésformák motivációja minden esetben a biztonságos szaporodás és ivadékgondozás. Kezdjük a legjobban helyhez kötött halak, a csigasügerek egymáshoz, valamint más halakhoz való viszonyával. A csigasügerek nagy többsége - melyek nagysága alkalmazkodott az idõk folyamán a csigaházak méretéhez - a náluknál lényegesen nagyobb és nem csigaházban élõ halakkal szemben kö­zömbösen víselkedik. Kivételt képez az ivadékgondozás ideje, amikor is, nagyobb halaknak is nekiugranak, de ekkor is csak az ivadék védelme a cél. A fajtársakkal szemben egészen más a helyzet. Itt egy domináns hím nem kizárólag egy csigaházat véd a többi hímtõl, hanem mindazokat, amelyeket az õ „háremébe" tartozó nõstények foglalnak el. (Lamprologus ocellatus).

 Az Altolamprologas calvus és compressiceps kifejezetten párválasztó ­ egy hím egy nõsténnyel foglal el egy csigaházat -, így a támadókat sok esetben közös erõvel üldözik el. Hasonló módon kis reviert tartanak a Julidochromis-ok, amelyek szin­tén párválasztók, és nagy alapossággal választják ki a számukra legbiztonságosabb kõltõhelyet. Ez köztük egyben egy összekötõ kapocs is, ugyanis ha revierjüket mesterségesen megszüntetjük, legtöbb esetben a pár összeve­szik és szétválik. A kövek repedéseiben ikrázók, mint pl. a Neolamprologus brichardi revierje már lényegesen nagyobb, tehát nem korlátozódik kifejezetten az ikrázóhelyre, mert elõre biztosítják maguknak azt a területet, melyen a késõbbiekben az ivadékokat nevelgetik. Így a pár együttes erõvel kergeti el a ná­luknál jóval nagyobb testû halakat is. Sõt a felnövekvõ ivadék is a legkiseb­bek védelmére kel, ez a családi, koloniális ivadékgondozás. A szájköltõk nagy részénél az alapmotiváció megváltozik, a reviertartók a hímek és nem azt a területet védik, ahol az ivadék felnõ, hanem az ikrá­zásra kiszemelt helyet. (A nõstények is védhetnek idõlegesen egy alkalmi reviert, amikor kiengedik a kishalakat a szájukból). Azért a szájköltõ süge­rek között is meg lehet különböztetni néhány reviertartó módozatot.

 Az állandó reviertartók közé soroljuk pl. a Melanochromis-okat, a Pseudotropheus-ok nagy részét. Ezek a fajok olyan sûrûn benépesült területen élnek, hogy kénytelenek állandó védelem alatt tartani az egy vagy pár kõbõl álló kis területet. Ezért itt mind fajtársaikkal, mind más halakkal szemben hatá­rozottan - némelykor agresszíven - lépnek fel. Ezek minden esetben a hím példányok. Az állandó reviertartók egyik speciális ágának tekinthetjük a Tropheus nem tagjait, melyeknek revierje nagyobb, bár jellemzõen mindig ugyan­azon a helyen van - ami lehet egy kõ vagy gödör -, ahova ikráznak. A revier nagyságát a csapat, vagy a nõstények száma határozza meg. Mivel hangsúlyozottan csapatról van szó, az egyedek között rangsor alakul ki, így a do­mináns hím viselkedése e rangsornak megfelelõen különbözõ. Érdekes mó­don a többi halakkal szemben közömbösnek mondhatók, még akkor is, ha ezek az általuk elfoglalt területen tartózkodnak.

Az állandó reviertartók egy másik csoportja, melyeknél egy területen be­lül a domináns hím alkalomszerûen változtatja az ikrázóhelyet - ennek az oka lehet biztonsági meggondolás, amelyet a terepviszonyok változása indokol - pl. a homokos partvidéken élõ Callochromis-ok. E csoportra is a „háremtartás” a jellemzõ, s mivel nagy energiát emészt fel a terület védeline, így ez sok esetben agresszivitásba hajlik, mind a fajtársakkal, mind idegenekkel szemben. A legszimpatikusabb viselkedésforma az alkalmi revier tartóké, ahol is ezek jellemzõ csoportja kizárólag az ikrázás időtartamára foglal területet, ami lehet pl. egy nagyobb kõ. Ezen fajok érdekessége, hogy a legközelebbi ikrázáskor is ugyanezen a példánk szerinti kövön kívánnak ikrázni. Ilyenek például az Aulonocara nem tagjai. Az ikrázási időn kívül mind a fajtársakkal, mind pedig idegen halakkal szemben békésen viselkednek. Az alkalmi reviertartók másik csoportja, amelyek a táplálékszerzés céljá­ból változtatják a helyüket. Így az ikrázás is mindig más-más területen törté­nik. Ennél a csoportnál jellemzõ, hogy a domináns hím uralkodik és egy­ben a csapat vezetõje is. Idegen halakkal szemben pedig kizárólag az ikrá­zás alatt agresszív, pl. a Nimbochromis livingstonü. Nagy vonalakban áttekintettük a revierfoglalást, amely a sügerek viselkedési formájának kündulási alapja, mind a természetben, mind pedig akvá­riumi körülmények között.

A Tanganyika tó

Mint már a bevezetőben emlitettük, a halak megvásárlásánál alapvetõen figyelembe kell vennünk, hogy milyen nagyságú, milyen táplálkozású és milyen területfoglaló halakat teszünk az akváriumunkba.

 A reviertartás meghatározza halaink egymás közötti viselkedésformáját. Pl. ha állandó revier­tartók közül egy 200 1-es akváriumba három különbözõ fajú halat teszünk, nagy valószínüséggel állandó küzdelmek mellett egy, maximum két faj do­mináns hímjei uralják majd az akváriumot (Melanochromis auratus, May­landia lombardoi, Pseudotropheus socoloffi). Viszont ugyanebben az akváriumban állandó, de kis reviertartó (Julidochromis ornatus), valamint egy alkalmi reviertartó (Cyprichromis leptosoma) és egy állandó területet foglaló (Ophtalmotilapia ventralis) halak jól megférnek egymással, és így mindháromnál megvan az esély a szaporodásra. Már emlitettük, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az új akvárium betelepítésénél növendék halakat vásároljunk. Ezek 1-2 héten belül felosztják egymás között a teljes akváriumot. Akkor is így van ez, ha 5-6 db-ot ve­szünk, vagy ha 30-40 db-ot. Így kézenfekvő, hogy először inkább nagyobb mennyiséget vásároljunk, és fajonként legalább 6 db-ot, mert a növekedés folyamán elpusztulhat néhány darab, és az is lehetséges, hogy a 6 db-ból pl. 4 hím lesz. Esetleges késõbbi pótlásuk nehezen megoldható, még akkor is, ha véletlenül hasonló nagyságban sikerül beszereznünk. Ez esetben gyak­ran elõfordul, hogy a meglévõ állomány nem fogadja be a jövevényt, érdekes módon még akkor sem, ha ez éppen egy nõstény példány Ebbõl is egy­érteltnûen látszik, hogy a sügeres medence lakói mindig egy meghatározott területfelosztásban élnek, melyet ösztöneiktõl vezérelve saját maguk alakítanak ki. Változás a halak ivarérettségével következik be, itt egy fajon belül is kialakulnak a domináns hímek, amelyek háttérbe szorítják elsõsorban hím társaikat, és elfoglalják, kialakítják az ikrázóhelyet. Ez nem minden esetben zajlik le problémamentesen. Előfordul, hogy ilyenkor több halat ki kell vennünk a medencéből, erre idejekorán fel kell készülnünk. Semmiféleképpen ne a domináns hímet távolitsuk el, mert ez erős fajfenntartó ösztönnel rendelkezik, így a szaporodásra is nagyobb az esélye. Szerencsés esetben az ivarok kialakulásánál több nõstény példány fordul elõ, így az állandó ikrázásra képes hím (szájköltõknél) mindig talál beikrá­sodott nõstényt. A párválasztóknál pedig nagyobb esélye van párok kiala­kulásának. Mégis találunk olyan példát, amikor a hím a nõstényekkel szemben is agresszív. Ennek lehet az oka, hogy a nőstény meddő, vagy gyenge fajfenntartó ösztönnel rendelkezik, és idõ elõtt kiköpi vagy lenyeli az ikrá­kat. Az „ikrázóknál" pedig a lerakott ikrát megeszi a nőstény. Idõsebb korban a sügerek, amelyek már nem szaporodnak, revierjüket átengedik a fiatalabb példányoknak. Színezetük elhalványul, és az akvárium nyugodtabb területeire vonulnak el. Az ifjú domináns velük szemben agresszivitást nem mutat. Ennek szép példáját láthatjuk a Tropheus-oknál. A sügeres akvárium kiegészítő halai: ez idáig csak azzal foglalkoztunk, hogy a Tanganyika- és Malawi-tavi sügereket hogyan társítsuk egymással. Ebből nem következik az, hogy más díszhalakkal nem tarthatjuk õket együtt. Természetesen vannak olyan halak, amelyek alkatuknál fogva nem jöhetnek számításba, mint pl. a néhány centis elevenszülõk vagy pontylazacok. De vannak olyan díszhalak, amelyek hasznos kiegészítõi lehetnek egy sügérállománynak. Ezek a halak szinte minden akváriumban jelen vannak valamilyen formában.

 Ha az ember nem akar sokat bajlódni azzal, hogy eltávolítsa az el nem fogyasztott eleséget vagy az állandóan újratermelõdõ algát, akkor nincs más megoldás természetes tisztítást kell alkalmazni. Erre kivánlóan alkalmasak a különféle harcsák. Igazság szerint kétféle családot különböztetünk meg. Vannak az ún. algaevõ harcsák, és vannak azok, amelyek egyéb talajmenti táplálkozást folytatnak. Az algaevõ harcsák erõs szájukkal feltapadnak az akvárium üvegfalára és onnan szinte leradírozzák az algát. Így két problémát is megoldanak, mivel egyrészt jóllaknak, másrészt letisztítják az üveget. A többi harcsafaj általában a kövek között, szinte mindenhol a talajon keresgélnek táplálékot, eközben felszedve a lehullott eleséget. Mindkét család igen hasznos, sok problémától megkímél minket.llyenek a Syno­dontis hátonúszó harcsanem tagjai, amelyeknek a Tanganyika- és Malawi­tóban is élnek képviselõi. Pl. Synodontis nyassae, S. petricola stb. A lehulló táplálékot - mely a kövek közé sodródik és sügereink ezáltal nem tudják el­fogyasztani - a Synodontis-ok éjszaka megeszik, így ezzel közvetve a víz bomlását előzik meg. Megemlíthetjük még a nagyobb testû dél-amerikai al­gaevõ harcsákat is. Ilyenek a Pterygoplichthys, Panaque, Hypostomus, Ancistrus nem tagjai, amelyek úgyszintén fogyasztanak kis mértékben állati fehérjét, vala­mint az akvárium túlzott algásodását is gátolják.

 

Forrás: Lukács László-Sinkó Gábor: A Tanganyika- és a Malawi-tó sügérvilága